Sokan gondolják, hogy azért mert tudunk gondolkodni, az jó, mert ez különböztet meg bennünket az állatvilágtól. És ebben igazuk is van. Kérdés az, hogy minden esetben jó az nekünk, ha gondolkodunk? Mi az a pillanat, amikor már ártalmas a gondolkodás? És mit tehetünk, ha már belekeveredtünk?
Mi emberek nagyon szeretünk gondolkodni, legalábbis a Földnek ezen a részén, ahol mi élünk, egészen biztosan. Persze, van az a helyzet, amikor igenis fontos gondolkodnunk. Cikkemben most mégsem ezzel foglalkozom, hanem inkább azt a kérdéskört járom körbe, amikor egyáltalán nem hasznos, sőt akár ártalmas is, ha folyamatosan gondolkodunk.
Mikor ártalmas a gondolkodás?
Igen, bármily meglepő, van, amikor igenis ártalmas a gondolkodás. Akkor, amikor nonstop pörgünk egy témán olyannyira, hogy elaludni sem tudunk tőle, vagy ha el is alszunk, felébredvén az éjszaka közepén ismét ugyanebben a gondolati körben találjuk magunkat. És persze, aludni sem hagy minket.
Amikor ezt tesszük, akkor teljesen ráfeszülünk egy témára, és ez valójában növeli a stresszt. Ugyanis folyamatosan ugyanebben a körben pörögnek a gondolataink, és nem tudunk azon kívül gondolkodni. Nem vagyunk képesek más nézőpontokat is figyelembe venni. És mivel nem találjuk a megoldást, egyre feszültebbekké, egyre idegesebbekké válunk. Ez így egy öngerjesztő spirálba visz. Mivel egyre idegesebb vagyok, egyre nő a stressz szintem, egyre kevésbé vagyok képes nyitottan ránézni a témámra, azaz egyre jobban beszűkülök, és egyre kevésbé találom a megoldást. Tehát egyre idegesebb vagyok, főként, ha égető, hogy megoldást találjak.
A stressz, pedig tudjuk, rombolja az immunrendszerünket. Így vagyunk összerakva. Amikor ugyanis még a kardfogú tigris elől menekültünk, az életünk múlt azon, hogy képesek vagyunk-e minden figyelmünket erre a helyzetre fókuszálni, és megtalálni a megoldást. Tehát, minden emberben stressz helyzetben bekapcsol ez az „Üss vagy fuss” vészhelyzeti reakció. Ez azt eredményezi, hogy amikor ez bekapcsol, a szervezetünk minden olyan funkciót leállít, ami nem szükséges ahhoz, hogy túlélje ezt a helyzetet. Idetartozik az immunrendszer működése is. Ha lekapcsol az immunrendszerünk, könnyebben elkapunk betegségeket, fertőzéseket. Tehát röviden ez a működési mechanizmusa, hogy miért is árt nekünk a stressz, és ezáltal az is, amikor nem tudunk kikeveredni a gondolataink köréből.
Ráadásul vég nélkül agyalni rendkívül fárasztó is, mivel az agyunk a legnagyobb energiafogyasztó a szervezetünkben. Ezen kívül ez a fajta gondolkodás felemészti a pszichés energiáinkat is, ami akár komolyabb mentális nehézségek felé is sodorhatnak bennünket.
Nézzük egyik coaching ügyfelem példáját
Az ügyfél eredetileg azért érkezett a coaching folyamatba, hogy megtalálja az életcélját. A helyzet az, hogy nem érezte már jól magát a munkahelyén, és ezért is merült fel benne a kérdés, valóban a helyén van-e. A fő témájával azonban addig nem tudtunk foglalkozni, amíg meg nem állítottuk a végtelenített panasz áradatát. Ugye, neked is van kedves olvasó olyan ismerősöd, akitől bármit kérdezel, mindig csak panaszkodik. Ezt hívom a végtelenített panasz áradatnak.
Az ügyfelem is pont ebben a helyzetben volt. Minden egyes coaching ülésre panasz hegyekkel érkezett. Mindig történt valami, amiért panaszkodhatott: hol a vezetőjére, hol a munkatársaira, hol az olyan ad-hoc feladatokra, amik egyébként nem hozzá tartoztak. Tényleg semmi mást sem látott, hogy miért nem jó neki ott dolgozni. Olyannyira bepörgette magát ebben a gondolatba, hogy még az ekcémája is kijött. Foltosan vöröslött az arca – egyértelműen a túlzott stressztől.
Ez példa arra, hogyan hozhatunk létre betegséget azzal a stresszel, amit az egyhelyben pörgő gondolatainkkal okozunk magunknak. Persze, bármilyen más betegséget is csinálhatunk így magunknak. Kérdés, tudjuk-e, hogy ezzel okoztuk?
Milyen tipikus helyzetekben szokott jelentkezni ez a megállíthatatlannak tűnő agypörgés?
Van néhány helyzet, amik könnyen ebbe az irányba lendítenek bennünket. Az egyik ilyen azokra jellemző, akik nehezen döntenek. Ők döntési helyzetben a végtelenségig mérlegelnek, hogy egyik, vagy másik megoldást válasszák.
A másik ilyen a döntés utáni gondolati spirál. Itt habitustól függően választjuk ki a témánkat. Vagy azon rágódunk, vajon jól döntöttem-e, vagy azon, miért volt rossz, ahogy döntöttem, vagy racionalizáljuk, azaz logikusan igyekszünk megmagyarázni az érzelmi alapon hozott döntésünket, hogy azt meg tudjuk magyarázni magunknak, vagy valamelyik embertársunknak. Csak egy széljegyzet, hogy legtöbbször érzelmi döntést hozunk, még akkor is, amikor úgy tűnik, mintha logikai alapon döntöttünk volna. De ez már egy másik téma.
Aztán vannak olyan emberek, akik rágódnak múltbéli történéseken, élethelyzeteken. Az emberek egy másik csoportja, akik folyamatosan forgatókönyveket gyártanak magukban előre, hogy fel legyenek készülve bármi is fog történni, felkészültek legyenek rá. Ők inkább ugye a jövővel foglalkoznak, de olyan eseményekkel, amik még meg sem történtek.
És persze vannak szép számmal olyanok is, akik önmagukkal folytatnak belső párbeszédet, vagy kommentálják az eseményeket, vagy bírálják önmagukat, vagy a körülöttük lévő embereket.
Mégis mit tehetünk, hogy megállítsuk ezeket a terméketlen gondolatainkat?
Egyrészt tehetünk a fejünkbe vészcsengőt, ha meghalljuk az alábbi mondat kezdeteket: „Mi lenne ha …”. Ekkor ugyanis, valami olyasmin gondolkodunk, ami egyrészt nincs itt a jelenben, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni. Csak a mi félelemmel teli fejünkben létezik. Nekik szól az a mondás, hogy a hídon akkor megyünk át, ha itt van. Azaz foglalkozzunk vele akkor, ha már megvalósult.
A „Hogy lehettem ekkora …?” kérdést is tegyük a vészcsengővel ellátott mondatok közé. Ez a kezdés ugyanis az önostorozás tipikus mondata. Ez pedig a bűntudatunkat növeli, ami David R. Hawkins szerint az általa megállapított 0 – 1000 közötti tudatskálán 30-ra kalibrál. Tehát a második legalacsonyabb állapotba sodor bennünket, ami ráadásul bénító hatású is. Ennél egyszerűen hagyjuk abba önmagunk bántását, mert csak egyre rosszabb állapotba sodorjuk magunkat.
„Miért történhetett …?” kezdetű kérdés a következő, amikor is azon rágódunk, ami már megtörtént. Valószínűleg olyasmi eredménnyel, ami számunkra kedvezőtlen. Ekkor, ha tudunk utólag tenni valamit, akkor tegyük meg. Ha pedig már végképp nem tehetünk semmit, csak az érzelmi elfogadás tud segíteni.
Ebbe a kérdésbe akár nagyon súlyos események is tartozhatnak. Ilyen esetben lehet, hogy egyedül nem tudunk kivergődni ebből a lefelé húzó gondolatspirálból. Ez esetben keressünk egy szakembert, akiben megbízunk, hogy tud segíteni kijönni belőle.
„Vajon mit jelenthet ez?” szintén a vészcsengős kérdéseink közé kell tartozni. Az ismeretségi körömben leginkább a spirituális gondolkodásúak csúsznak ebbe a végtelenített töprengésbe bele. Ők azok, akik minden történés mögött valami többet, valami mást látnak. Pedig néha, egyszerűen az van, ami. Csak nem tetszik nekünk. Ennél segíthet, ha más nézőpontokból is rá tudunk nézni az eseményre. Segíthet az is, ha egy pártatlan embert kérdezünk meg, akinek adunk a véleményére.
#ártógondolatok #segítőszakma #tanuljunkmegkijönniagondolatspirálból
2020. 12. 04.
